Kaméleon stratégia

Egy magyar konglomerátum vezetőjével beszélgettem cége vadvirágcsokor színességű portfoliójáról.  Az egymástól radikálisan eltérő befektetéseit ecsetelte majd egyszer csak megfogalmazta a cégcsoport filozófiáját:  „Mi kaméleon stratégiát folytatunk” – bökte ki, majd így folytatta, „mindig azt nyújtjuk ami ügyfeleinknek eladható.  esetenként gyártóként, nagy- és kiskereskedőként, de akár finanszírozóként és szállítóként is funkcionálunk.”

Tom Peters és Robert Waterman korszakalkotó „A tökélyt keresve” című menedzsment könyvének 1982-es megjelenése óta a „koncentrálj az alapüzletre” elve állócsillagként világított ránk. Ezért a dermedésig „frissítően” hangzott e a menedzsment tanok ciklikusságát aláhúzó stratégiai fejtegetés.

Ha választanom kell, maradok Tom Peters-nél, aki szerint egy fertállyal csak egy lovat üljünk, meg, hogy egy texas-i  rodeón se esünk ki a nyeregből.  Egy zseniális vezető talán képes egyszerre több iparágat is átlátni, de a legbriliánsabb vállalkozó is sikeresebb ha csak cége erősségeire fókuszál.  

(Belátom persze, hogy piackánkon ahol a rések rövidek, nehéz fókuszálva nagyvállalatot építeni.)

Igaz, a konglomerátumoknak is meg van a helye. A 70-es években – amikor a versenyhivatal a versenytársak fúziói nem engedte – a tőzsdei lufikat iparágon kívüli cégekből fújták.  A tengerentúli tőzsde-boom magyar megfelelője a 90-es évek MRP-privatizációját követő céghalmozás volt. Néhány magát e-hitel mentesíteni képes privatizátor, felvásárolta a bukdácsoló MRP-sek cégeit.  Az emocionálisan motivált céghalmozást követte a logikai racionalizálás. Kaméleon dióhéjban.

Normál APEH rezsi

Egyre több vállalkozót hallok méltatlankodni, hogy az APEH csak arra utazik, hogy megbüntesse őket. Hiába törik magukat szegény magyar vállalkozók, az APEH addig kutakodik, míg valami büntetést „jól rájuk nem ver”.  Sokan úgy vannak, hogy inkább hagynak néhány csontocskát dudorodni a szőnyeg alatt, hátha abban hasra esik majd az adóellenőr mielőtt eléri a csontvázakat rejtő szekrényt.

Az APEH-parák miatt, az adókockázatok vállalásának kérdése rendszerint a cégeladási tárgyalások egyik legvitatottabb területe. A vevő – főleg ha szende nyugati, ne adj isten skandináv – természetesnek veszi, hogy az adó stiklikért az eladók kell feleljenek.  Utóbbiak szemszögéből a vevő – ha a fényes jövő kell neki – ne akarja kitúrni a kockázatkákat se a tányérja szélére.  Tilos válogatni! –így neveltek minket még a szociban.

Persze, jó magyar szokás szerint ez vesztes csata, de a betyár cégeladók nem adják fel:  ha az adószavatosságnak maradnia kell… legalább szabjunk egy minimum határt ameddig a cég állja a sarakat. Elvégre egy „normál APEH rezsi”-vel csak kellett kalkuláljon a konzervatív befektető!