Egy bizonyos cégméret alatt, még nem kifizetődő fizetett menedzsmentet tartani. Ezen a szinten elsősorban az alapítónak van meg az a szellemi energiája, ami egy vállalat sikeres menedzseléséhez kell. és ő sem a fizuért dolgozik, hanem annak reményében, hogy felépít egy eladható céget, amivel megválthatja személyes szabadságát. Vagy – jobb híján – hogy megvalósítsa önmagát.
Az ilyen vállalatoknál – mondjuk 20-50 millió euró cégérték alatt – a befektető is tudja, hogy igazából az alapítót veszi meg. Annak szervezőképességét, kapcsolatteremtő készségét, kapcsolatait, drive-ját, géniuszát. Ha az alapító kilép, a kártyavár összeomlik, vagy legalább is ledől néhány emelet, és a befektetés pirosba csúszik. Ezért a középvállalati felvásárlások jellemzője, hogy a tulajdonos menedzsmentnek legalább közép távon el kell köteleznie magát, hogy tovább küzd a cégért.
Ez eddig logikus. De miért csak középtávon? Hosszú távon már nem számít az értékrombolás?
A válasz tegnap sejlett fel bennem egy cégeladás alkuja közben: A vevő, egy nemzetközi szakmai befektető, néhány éven belül tőzsdére készül. neki elég, hogy a parkettra lépés pillanatáig ott legyen a menedzsment. Utána, majd a fizetett zsoldosok megoldják a helyi csapat motivációját. Vagy a tőzsdei opciók felértékelődésének szirénhangja köti majd röghöz a vezetést. Csak az exit-ig kell őket benntartani… a többit majd megoldja a kapitalizmus.
Préda István
Ha szeretne elsők között értesülni a cégérték blog friss bejegyzéseiről, küldjön egy email-t “blog” tárgysorral a cegerteklevel@mb-partners.eu email címre.
cegertek.wordpress.com 
Legutóbbi hozzászólások